„Az idő gyógyít” mítosza

Volt már úgy, hogy úgy igazán összetörve ültél és csak üveges szemekkel néztél magad elé? Talán épp véget ért egy kapcsolatod, nem vettek fel álmaid egyetemére és egy szempillantás alatt porba hullott minden elképzelésed a jövődet illetően, vagy épp hatalmasat csalódtál egy igaznak vélt barátban. De még gyakrabban olyan esetekben, amikor nem lehet semmi megnyugtatót mondani a traumát elszenvedőnek, – pl. haláleset, erőszak, baleset- hangzik el az a vigasznak szánt mondat, hogy „Az idő majd meggyógyítja a sebeket.”.

Te pedig csak ülsz tovább üveges tekintettel és képtelen vagy felfogni a mondatot. Hiszen fájdalmad annyira elemi és elsöprő, hogy elképzelhetetlen, hogy ez valaha akár csak enyhüljön, nem pedig elmúljon teljesen. Aztán telnek a napok, hetek és hónapok. Azt veszed észre, ritkább jutnak eszedbe a történtek, kezdi visszanyerni a megszokott élet a maga terét és időnként még örülni is képes vagy dolgoknak. Ekkor feldereng a korábban hallott mondat és megállapítod: Lám-lám, valóban nem érzem már a fájdalmat, visszakaptam idővel az életemet.

Mígnem egy nap történik valami, mert az élet már csak ilyen, mindig történik valami. Talán teljesen más szituáció, talán kísértetiesen hasonlít a korábbira vagy maga az esemény nem is indokolja, de Te ismét ott találod magad a fájdalom kellős közepén. A múlt pedig elevenen hasít beléd. Ekkor rájössz: nem az idő nem gyógyít, csak tompít, elfed.

Sokszor hallom a kliensektől konzultációkon, hogy ők már túl vannak az adott eseményen. Aztán mikor elővesszük, hogy szembenézhessen vele, néhány perc elteltével legördülnek az első könnycseppek és az sem ritka, hogy csillapíthatatlannak tűnő zokogásban tör ki.

És itt most egyáltalán nem csak nagy traumákra kell gondolnod. Mert a szülő halálától kezdve a Pisti másnak adta a piros rózsát, az oviban elvették a kedvenc macimat tőlem eseményéig széles a spektrum.

Nézzük meg részletesebben, miről is beszélek. Talán emlékszel még rá, mennyire szerettél rajzolni gyerekként. De ha körbenézel, a gyerekek körében nagy sláger a rajzolás. Tegyük fel, 3 éves vagy. Otthon vagytok, délután van és neked aludnod kellene, mondja anyu. Ott vagy egyedül, a csendes szobában és Álommanó még csak hírből sem közelít feléd. Egy ideig forgolódsz, elkezded dúdolni a kedvenc dalodat. Majd hirtelen megakad a szemed a zsírkrétákon. És innen már nincs megállás. Kimászol az ágyikóból, marokra fogod a zsírkrétáidat és úgy döntesz, az ablak alatti fehér falrész remek vászon lesz hamarosan megszülető remekművednek. Örömmel vegyes csodálattal nézed, ahogy megjelennek a színes csíkok markodban lévő eszközödtől. Még egy vonal itt, még néhány kör ott és kész is az alkotásod. Egy pillanatra megállsz, gyönyörködsz benne, majd kirohansz anyuhoz, hogy ő is lássa, mit alkottál, biztosan örülni fog neki és megdicsér. Anyu gyanakodva néz rád, mikor meglát, hogy te még nem alszol. És mikor belép a szobába, épp úgy áll el a szava, ahogy vártad. Csak épp nem az örömtől és meghatódottságtól, hanem a dühtől. Jól elfenekel, amiért tönkretetted a nem is olyan régen festett falat. Közli Veled, hogy többet ilyet nem akar látni. És miután lefektet az ágyadba, rád csukja az ajtót. Miközben Te hüppögsz és próbálsz megnyugodni, okos 3 éveshez méltón levonod a következtetést, ha örömmel kifejezem magam, akkor büntetés jár érte. Na persze nem pont ezekkel a szavakkal, inkább az érzet rögzül. És mikor találkozhatsz ezzel ismét? Például amikor a munkahelyeden lelkesen prezentálod a megoldási javaslatodat, ami egyedülálló, a főnököd pedig lehord, hogy ilyesmi hogy juthatott eszedbe.

Honnan tudhatod, hogy egy fájdalmas emlék már nem vetül rá a jelendere? Mint amikor egy heg megmarad, de akárhogy nyomkodod, már nem fáj. Ehhez pedig kevés az idő balzsama. Tudatos feldolgozást igényel. Éppen ezért alkottam meg a Gyógyító írás tanfolyamot, ami egy egész életen át a támaszod lehet a nehézségekben.

Miskei Anikó

Pszichológus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*